Grayson Perry

Grayson Perry

 A kötelességtől csak álmomban tudok
szabadulni. Ott ha szólna hozzám valaki,
aki egy deszkafal résén át már régóta
látja az arcom vasárnap (csak vasárnap
lenne). Együtt gyászolnánk egy ismeretlent
egy teljes napig, mindig egyszerre
kezdenénk sírni, két sírás között pedig
süteményt ennénk, összesen három tepsivel.
Kötelesség hordozni is, mondjuk egy piros
vizesvödröt, üresen, tele, kétszer körbejárni
a megyét, egyszer üres vödörrel, egyszer
telivel. Azzal ha megállítanának, és kiinnák
az egészet, csak úgy, a vödörből. Nesztek,
kutyák. Hordozni saját testemet, különben jön
az utcáról egy ember hajadonfőtt, és viszi magával,
nézek utána egy üvegládikából.

Mit ültetek, mi kel ki? Szép, tavaszi nap,
csinálom, amit más is, de az enyémből
mi lesz? Mit kevertek éjjel a magok közé,
mi történik a föld alatt, ha megöntözöm,
vagy esik az eső? Azt én nem láthatom.
Megfordulok az udvaron, nincs senki a kapuban.
Felmegyek a padlásra, mert mintha onnan
szólítottak volna, a lépcsőn megállok,
inkább mégse. Hívok valakit valamilyen ürüggyel,
az meg hazudik, összeáll a szomszéddal. Egy választó
malacért kibeszélnek a szószékről az ünnepi
misén, kezdve a kötelességtől egészen addig,
hogy a kelesztett tésztámban mi van. Értve ezt
szó szerint, mert egyszer talán arra is panasz volt,
meg valami más helyett. Nem látom, mi csírázik
a sötétben, de rajtam mindenki látja, a nap
melyik szakával vagyok bajban.

Végig kellene csinálnom az életben ugyanazt,
mint másoknak, csak nekem nők nélkül. Nőt
nem foghatok meg, nem fekhetek, nem alhatok
nővel, nő nem lehet a társam. Ezt persze nem mondta
senki, magamnak kellett rájönnöm apránként,
mindig egy újabb kis belátással. De az mibe került
nekem minden alkalommal: az elején talán
nem is olyan sokba, aztán nagyon sokba, és mostanra
már mindegy. Értem, aki a saját testével ennyit
találkozott, ne szenvedjen senki, egyedül az enyém
az eleven tartozás, és a kiváltásra is megvannak
a gyengéd eszközeim. Romlásnak látszik, de a végén
mindenki helyett csak én tudom, mi lesz,
hacsak nem kímél meg tőle egy majdani tél
első, mezőt, utat egyként befedő hóesése.

Kazánfenékből és betonvasakból hegesztett
kerti asztal. Ha mást nem, le lehet tenni rá
a szerszámokat (mást nem nagyon, mert a lapja homorú).
Hegeszteni könnyebb és gyorsabb, mint fát fúrni-faragni,
és ha valami meg van csinálva vasból, akkor az
egy életre szól, csak le kell kenni rozsdagátlóval.
Hegesztett létra. Kicsit nehéz, de nem lazulnak meg
soha a fokai, nincs az állandó balesetveszély,
mint a falétránál. Jobb volna, ha minden vasból lenne.
És ma már miért ne lehetne, amikor annyi a vas,
hogy a régit kidobják, és az ócskavastelepen
kilóra meg lehet venni. Egy egész kert vaslemezből,
betonvasból és bádogból.

Káposztáskő, hólyagos ég, kinek a nevében beszél
a vándor tollbegyűjtő, és milyen nyelven? Idegen nyelven
csak a támadást és a vereséget ismerem, de az elég is
szokott lenni. Venni, eladni árulás, legfeljebb cserélni,
de úgy is mintha a fél kezemet adnám egy harmadik lábért.
Fogazott sarlót csatol a bakancsára, úgy mászik fel
a póznára a telefonos ember, onnan mindent lát
az udvarokon, de mit ér vele? Szárad a kapcám,
arra várok. Vagy húzzak a lábamra harisnyát, amikor
amúgy is minden mulatságon és lakodalomban
a férfinem megcsúfolása zajlik a fiataloktól?
Pedig mi marad nekünk, ha már mindent elvettek,
és mindenre megesküdtünk, faszöget tömni a szánkba,
csak hümmögni, bólogatni? Kerülőt teszek, odáig
jutottam. Ne lássanak olyan helyen, ahol mondtak
nekem valamit, vagy nekem kellene egy minél nagyobb
számot bemondanom. A sok felsőbb hatóság közül
melyik az, amelyik írás nélkül, egy szó nélkül
csak magamért büntet, mintha a sorban következő
választottja volnék?

A forró aszfaltban a megkötött fény, szinte már
sötétség, ahogy az fortyog magában, érthetetlen
csillogással. A suszter féltve őrzött szurokdarabkája,
mint egy meggyötört test. Abban már nem olyan könnyű
a fényre rátalálni. Azért a pár forintért mindennap
oda az ártatlanság, de talán futja még a régi penitenciából,
bár számolva nem volt, csak annyi, hogy sok,
egyre-másra halmozódott, és ki kezdett bele valami
kis semmiségért? Akár ihatok is végezetül,
nem kell tudnia senkinek, hogy azzal miféle jót
hagyok hátra, vagy legalább miféle rosszat
nem hagyok.

Ezen az éjszakán, amikor nagy belátásra jutottam
tiszta lélekkel, mert én senkit sem bántanék,
hiába fordulnak ellenem még a rádióból is
rejtett szavakkal, vagy a boltban puszta számokkal,
eltölt a bizonyosság, hogy a legfőbb szeretteim
megértenek, csak el kell mondanom nekik,
amit megtudtam most egyszerre. Felébresztem őket
az éjszaka legközepén, hogy ártatlanul hallgassák,
csak néhány mondat, hiszen egyszerű. De mégis,
mondani, ha máskor soha, mert mindig van valami
feladat, kezdve azzal, hogy ne maradjak komolyabb
játékkal egyedül, jöjjön valaki, akarjon engem,
én is őt, világosodjon ki egy éjszaka a testek között is,
mint korábban már álmaimban, az egésznek a célja,
megtenni mindig ugyanazt egy töréspontig, és az
most itt van, egy másik éjszaka.

Az egyszerűhöz annyi mindent el kell mondani,
ha van valaki, aki egy kivételes pillanatban
úgyszólván a figyelembe beleébresztve hallgat,
azzal a jótékony riadalommal, mint én is akkor,
hogy mi lesz, pecsét kerül a tiszta kendőre,
amit eddig mindig magamnál hordtam összehajtogatva,
és a pecséten egy arc és körben egy mondat,
tudom, de még nem értem, hiába, hogy aztán
rám is olvassák százszor, akik maguk se értik,
és már be kell fogni a fülemet. Így elmondani mindent,
ami egy éjszakába belefér, szépen kihajtogatni nekik
az életet, de rögtön felejtsék is el, és mi maradjon meg
belőle a tanulság előtt, vagy utána, mert azt végig
beleszövöm, de úgy, hogy vigasztalás legyen nekik
a szörnyűség. Egyszerűen kifordítom: ahogy én
megláttam a sötétségből a vakító mennyezeten
az idő mintázatát, ők a beszéd idejéből lássanak rá
rejtett életükre.

Milyen hangon beszélek, a másik hangomon,
amit eddig senki se hallott, mert mintha egy hosszú csőbe
mondtam volna bele a gyönyörű lóneveket,
és a cső másik vége a kiegészítő hivatal pincéjében
szólalt volna meg, de jó előre betömték borsófejtési
határozatokkal. És most ezen a hangon, de mindent
versenyszerűen képzelek el, másik futó lábát
összeakasztani, megfogni a mellettem úszó nadrágját,
lakossági tiltakozás ellenére az eredeti tervet
megvalósítani, és ha a lényege már homályba veszett,
mert talán nem is létezett szavakban vagy megszakítás
nélkül lehámozott almahéjban, akkor egy titkos
kéztartással legalább jelet adni azokról az irtózatos
nehézségekről, amikkel lépten-nyomon találkozunk,
elég egy elhullott madártoll a pocsolyában,
vagy a szembejövő hallgatása, miközben telefonál,
egy gondolat, hogy mennyi külső létezővel tartoznak nekünk,
abból egy egész zenekar is összejönne, és lenne ott
minden, az úttörősíptól a kézi szirénán át
a síneken guruló gyári dudáig, de milyen közös
alkalomból játszanának, mert alkalom kell,
arany alkonyat vagy hajnalok hajnalán
ezüst szélvihar.

Akkor mondom, hogy mi lesz, mert minden papír
együtt van az összes információval, az áttetsző
indigómásolatok egy helyre jönnek, míg az eredeti
példányokkal dolgoznak, élnek, tehát hogy mi lesz:
ugyanaz a test, ugyanaz az égbolt, és a test alatt,
égbolt alatt ugyanaz a természetes működés.
Vagy honnan lenne változás, ha az őrület
csak két ellenőrzés között szólal meg leplezetlenül,
és az ellenőrzések különböző néven szinte
összeérnek, jubileum és győzelem, vereség
és buzgalom? Akkor számok alapján, fillérekért,
percekért kell átkozódni, ahogy gyűlnek napokig,
miközben hátul, az épület mögött a naplemente
nem vár senkire, megcsillan a kerítés tetején
a törmeléküveg, bizonyíték, hogy valaha valakik
mérget itattak velünk, gyászhuszárokkal, és azóta
figyelik a hatást, egyszer majd mindenkit összeterelnek,
akinek lelóg a szája, aki húzza a lábát, vagy aki
nem éri el a főkapcsolót. Az a kis idő meg mire elég?
Szépen a sínekre tenni a kezem, hogy épp csak
az ujjaimat vágja le a meglökött tehervagon,
mert azokkal fogtam meg valamit, és legyen ez
érte a kitüntetés, hacsak az utolsó pillanatban
félre nem rántanak, ki tudja, kinek a megbízásából,
talán egy rokon, sőt, ilyen mélységes közönnyel
csak egy egészen közeli hozzátartozó akarhat engem
a többi ember között megtartani.

Én se engedek. Ha nekem nem engedtek régen,
és most már mindegy, hogy miben, hogyan,
és mi lett volna a vége, akkor én se engedek.
Tudtam, hogy a romlás. Vagy mit tudtam felőle.
Azóta nem engedek, a fejem egyik fiókjában
végig nem engedtem senkinek, aki a véremből
részesült, vagy az ételből, amit főztem. Most már
nem is főzök, mert úgyis minden hozzávalót
megmérgezett a földjük és az esőjük. Kiszáradt
a vérem.

Szijj Ferenc: Fényleírás / Sötétség (3)

Agostino Arrivabene

Agostino Arrivabene

Peng Wei

Peng Wei

Vincenzo Pinto

Vincenzo Pinto

Vajda Marcell

Vajda Marcell

NeSpoon

NeSpoon

Stark Attila

Stark Attila

Hansje van Halem

Hansje van Halem